Az eddigi legnagyobb hazai aszály
1863-ban volt, amikor az Alföld jelentős része terméketlenné vált, és nemcsak a haszonállatok pusztultak el, de éhínség tört ki az emberek között is.

„Ki imádkozni nem tud, menjen a tengerre. Ki sírni nem tud, jöjjön az Alföldre." - jelent meg a drámai mondat a Pesti Hírlap 1863. évi 147. számában - írja az agrofil.hu a cikkében.

Majd így folytatódott Túrkevéről az 1863 június 25-én közölt tudósítás:

„A Nagy-Kúnság, e szép haza egyik dús magtára siralmas helyzetbe jutott. Hogy állanak vetéseink? azon helyzetben, hogy a magot, melyet elvetettünk, alig adják meg ott, hol az illető földbirtokos a szükségtől kényszerítve marhájával le nem etette. Nyomasztó állapot! Százankint hagyták már el házaikat, bezárva azoknak ajtait, betapasztva ablakait, elmenének azokhoz, kikkel egykor mint olyanokkal, kik karavánkint által vonulva helységeinken, megosztották falatjokat - munkát, vagy az irgalom száraz kenyerét keresendők. Százankint jövének ismét viszsza, mert reményeik meghiúsultak. Ki hinné, hogy az, ki búzakenyeret ehetett, most két font kukorica-lisztből készítve magának eledelt, négy-öt gyermekével tengeti naponta életét. "

Az 1863. évi aszályos esztendőben akkora volt az éhinség, és az élelmiszerhiány, hogy ínségeledeleket kellett az embereknek fogyasztaniuk. A Nagykunságban például megőrölték a búza és a rozs konkolyos ocsúját, majd darált fakéreggel és kukoricacsutkával keverve sütötték meg. Minden zöldet, ami ehető volt összeszegyüjtöttek és megfőztek.

Göcsejben a kenyérlisztbe összeőrölt bükkönyt, lenbugát, hajdinapolyvát, galagonyabogyót, szőlőtörkölyt is kevertek. Az Alföldön a kenyér helyett gyakran fogyasztottak sütőtököt.
Faar Ida