Tájnyelvek halála

Bertand Russel: "Az emberek tudatlannak születnek, nem ostobának; ostobává az oktatás teszi."

A XVIII – XIX. században a magyar nyelv megújított – valójában tudatosan megkavart, megrontott – változata lett a közhasználatra, irodalomra ajánlott nyelv.

Nagy volt a meghasonlás. Sok író, költő maradt a régi nyelvezetnél. Ám a felhíguló népességű város lassan átvette, és köznyelvét az, ősi ízét elvesztett nyelv uralta.

Az elmúlt száz évben könyökig, térdig belerondítottak, teljesen felvizezték. Csak az egyszerű falvak, tanyák népe által beszélt tájnyelv őrzi az eredeti, szívet megérintő igazi ősi színt, dallamot, ízet-zamatot, szavakba beépült, bennük rejlő mély bölcsességet.

Sajnos, mára már az is eltűnőben van. Tudatosan tette tönkre az oktatásügy a tájnyelveket mindenhol. Helytelen ejtésmódként gúnyolták, unos-untalan hibásként címkézték, holott oktatni, ápolni kellett volna vidékenként, és hagyni, hadd beszéljék tájnyelvüket legeredetibb alakban, kiejtésmódban.

Székölykörösztúr és környéke legcsodálatosabb öző tájnyelve is a múlté.

Már a moldvai csángókat is megtanították "magyarul" annyira, hogy csak az öregek beszélik az ősi nyelvet, velük kihal végképp.

Amikor aztán mindenkiből kiverik az utolsó ízes tájnyelvi szavakat, hanghordozást, akkor oktatni kezdik a szevcsi, pulcsi, puszcsi, köszike, teló, puszika típusú újmagyar nyelvet.

Jójcakát, magyar nyelv.

Kolumbár Sándor