A halál és a favágó
/Jean de La Fontaine/
Rőzsét vitt egy szegény Favágó. A sok ágtól görnyedten, a gallyak s évek súlya alatt Nyögdécselve bizony nehézkesen haladt. S vityillója felé igyekezett a jámbor. Végül aztán, mikor már nem bírta tovább, A fát ledobta, s elgondolta nyomorát. Mióta él, ugyan milyen örömöt ért meg? Van ezen a kerek földön nála szegényebb? Sokszor nincs kenyere, és nincs nyugta soha. Asszony, népes család, adó és katona, Hitelező, úrdolga rágja. Nagyobb nem is lehet már nyomorúsága.
A Halált hívja. Az nyomban ott is terem, Kérdezi tőle, mért hívatta. “Azért, hogy segítsd föl nekem Ezt a kéve gallyat - szólt az Öreg -, no rajta!”
Híres orvos a Halál; Ne moccanjunk mégsem érte. Addig jó, míg van mi fáj: Ez az ember jeligéje.
