Sajó Sándor: A VÉN BOLOND
Emberek, asszonyok,
Itt vagyok, ragyogok;
Gyertek ide, verset mondok,
Ne féljetek, nem bolondot,
Csak egy kicsit eszelőset,
Csiklandozva reszelőset….
Kerekecske, dombocska,
Hargita meg Tátra –
Sokezernyi gombocska
Gurul, gurul hátra;
Ezer ördög hempereg,
Valahol egy domb van,
S én már sírni sem merek
Bolond bánatomban;
Ezer ördög rám mered,
Attól van ily nagy meleg
E magyar pokolban…
Asszonyok, emberek,
Nagykunság, Kiskunság!
Gyertek, no, közelebb –
Tudjátok, mi ujság?
Tudjátok meg: nincs már víz a Dunában,
Fönt elapadt, lent leszaladt bujában;
Minden vizünk leszaladt,
Minden hegyünk elszaladt –
Néztem, néztem – szívem majd hogy megszakadt…
Égszakadás, földindulás –
Egy a csárda, sok a dudás.
Tisza vize tán ezért oly zavaros,
Így legalább – magyaros…
Ki vagyok én, itt akárki megmondja:
Vagyok én egy okos falu bolondja;
Falum, falum, okosom,
Hol van az én somfa nyelű fokosom?
Szegény fokos, leolvadt a nyelérül,
Szegény nyele, kirothadt a helyérül,
Pedig azon, hejh! sok volt a rovás már,
Azt se tudom, mennyi veszett Mohácsnál…
Kalapom szememre vágom –
Elhervadtál, szép virágom;
Virág, virág, gyöngyvirág…
Volt itt régen szebb világ,
Nap is sütött fönt az égen –
Édesanyám is volt nékem…
– Ha bemegyek a templomba,
Ott zokogok bánatomba',
Mért öltem meg az én édesanyámat,
S mért nem öl meg engemet a búbánat!
Ha bemegyek a kocsmába,
Nóta kell a bú borába:
Húzd, cigány, a búsat –
Sirasd azt, hogy magyar vagyok,
Árva vagyok, szegény vagyok,
Koldusnál koldusabb…
Aki búsul, menjen ki az erdőbe,
Bús gerlice lehet ott kint belőle;
Ha nem illik bús gerlicemadárnak,
Válasszon egy jó faágat magának –
Én is mennék, hej, de mire kiérek,
Csak azt látom: egész erdő leégett –
Erdő, erdő, ég az erdő!…
Hajhó, csudaszép volt!
A pokol tüze szétfolyt
A sötétben,
Riadás a nagy éjben,
Odafönt vörös égbolt!
– Ég a magyar erdő!
Magyarok, befelé!
Nincs út kifelé!…
Nyaldosva közelgnek az álnok
Kígyószemű lángok:
Sziszegnek a szörnyek,
Reccsennek a törzsek,
Pattognak az ágak,
Sír az avar –
Benn ég, aki benn van,
Jaj neked, magyar!…
Félrevertem száz harangot,
Riadozva szállt a hangjok,
Kongva-bongva, zengve –
Elolvadtak a harangok,
Elnémultak mind a hangok,
Üszkös kötél maradt a kezembe'…
Leégett a magyar erdő,
Benne égett múlt, jövendő,
Minden kincsem ott veszett az erdőbe',
Magam mért is menekültem belőle?
Fecskeszárnyú gyászkabátom
Mással én már föl nem váltom,
Bár a színe zöldbe sárgul – jaj be kár!
Így vall most a szegény úrra,
Ez tanultság, ez kultúra,
Svábbogárból így lesz lassan cse'bogár.
No, bolond – mit nevetsz?
Vigasztalj meg, ha szeretsz,
Ha hiszed, hogy kivirul még valaha
Ez a magyar Szahara.
Csitt!
Jer közlebb egy kicsit,
Titkot mondok:
Temetésre szólt az ének,
Nem hallották, csak a vének,
Vén bolondok;
Nagy halottat vittek, vittek.
Tudjátok-e, kit temettek?
Engem, téged, mindnyájunkat:
Ezeréves országunkat;
Beleölték vérfolyóba,
Tették hármas koporsóba,
Mint egykor a hun királyt –
Sírba vitte saját népe,
S azt se mondja: be kár érte –
Senki egy jajt nem kiált…
Én se!… én már kacagok,
S ha kacagok, kinek arra mi gondja?
Nincsenek már magyarok,
Én se leszek halott ország bolondja!
Ejhaj, igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája;
Gyáva népnek nincs hazája –
Világ népe mind megveti,
Még az ég is kineveti –
Úgy kell neki, úgy kell neki! –
Így kell szegény vén bolondnak
Sírva porba hullni,
Sírni, jaj, hogy ilyen népnek,
Ilyen jónak, ilyen szépnek
Mért kell elpusztulni…
(1923)
