TALÁLKOZÁS IKERLÁNGOMMAL
Részlet "Álomvilág" c. könyvemből

A gimnáziumi évek a tanulás, az életcélra való felkészülés jegyében teltek el. A külvilág semmit sem vett észre a lelkem mélyén lévő seb következményeiből. Olyannak fogadtak el, amilyen voltam. Különös, csendes, barátságos, de visszahúzódó kislánynak tartottak. Nem akartam szerelmes lenni, mert tudtam, hogy a szerelmet és a szexualitást elválasztani nem lehet, és a kettőt együtt elfogadni nem tudtam. A szerelmet egy határtalan, varázslatos, megfoghatatlan csodának tartottam, amely mentes a testiségtől. Két ember tökéletes lelki egységeként képzeltem el, amikor szavak nélkül, az érzések által képesek egymásba látni, átérezni egymás örömét, bánatát, és átvenni kölcsönösen a másik gondolatait. A fiúkat igyekeztem távol tartani magamtól, de végül is, harmadikos koromban már nagyon zavart, hogy mindenki kislányként kezelt. Ekkor kezdtem – csupán baráti alapon – a fiúkkal randevúzni. Így ismerkedtem a másik nemmel, és jól éreztem magam a társaságukban. A tisztes távolságot azonban fenntartottam. Ha észrevettem, hogy valamelyik már mélyebb vonzalommal fordul felém, akkor őszintén megmondtam, hogy érzéseit viszonozni nem tudom, és csendesen szakítottunk. Közben eltelt egy év, közeledett az érettségi. Tavasszal és ősszel szokásommá vált, hogy a parkban le–föl sétáltam, vagy leültem egy padra, és ott folytattam a tanulást. Semmire sem figyeltem, csak az előttem lévő tananyagra. Lakott az utcánkban egy fiú. Ilyenkor mindig odajött hozzám, pár szót váltottunk, majd elment, nem zavart tovább. Előfordult, hogy sétálni hívott, de én a tanulásra hivatkozva kitértem. Megígértem neki, hogy az érettségi és a felvételi után majd találkozhatunk. Magam sem tudom, de megszerettem őt. Jó volt vele sétálni, beszélgetni. A nyáron többször találkoztunk, és én minden alkalommal jól éreztem magam vele. Tudtam, hogy ez már nem egyszerű baráti kapcsolat, több annál, mégsem szakítottam vele. Az egyik délután szerelmet vallott. Hirtelen nem tudtam, hogy mit is válaszoljak. Boldog voltam, ő volt az első, aki ily módon feltárta irántam érzett érzéseit előttem. Mikor mellettem volt, úgy éreztem, hogy szeretem őt, de mikor egyedül voltam, akkor előfordult, hogy eszembe sem jutott. Néha olyan érzésem volt, hogy részemről hazugság ez a szerelem, valójában nem is szeretem őt. Magam sem tudtam eldönteni, hogy mit érzek iránta. Közben eltelt a nyár, közeledett a tanévkezdés. Sikeresen felvételiztem, így szeptemberben elkezdtem a főiskolai tanulmányaimat.

„Emlékszem gimnazista koromban, hogy vártam a főiskolás éveket. Nemcsak azért, mert akkor már egyenes úton haladhatok a célom felé, hanem valami mást is vártam ezektől, az évektől. Úgy éreztem, a főiskolán megtalálom majd az „igazit”. Sokszor úgy gondoltam, hogy az első percben, mikor meglátom, megérzem, hogy „Ő” az, akit évek óta keresek. Magam sem értettem e helyzetet, hiszen Andrást szeretem, és jól érzem magam vele. Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, mintha földöntúli erő irányítana, elhatalmasodott rajtam egy furcsa, megfoghatatlan sejtés.

„Itt ezen ódon falak között az ÉLET rejtőzködik.”

Egy új birodalomba léptem, ez lesz életem legszebb éveinek a középpontja. Különös érzés kerített hatalmába, miközben a zsúfolásig megtelt díszteremben álltam, leendő csoporttársaim, iskolatársaim között. Nem figyeltem az ünnepi beszédre. Gondolataim a jövőben jártak. Érzékeltem, ez a hely, ezernyi csodát rejteget a számomra. Az ÉLET kapuja tárult ki most előttem. Tudtam, hogy ez az út, amelyen elindultam társaimmal együtt, nem lesz könnyű. Sok–sok akadályt kell legyőznünk, de erős akarattal, kitartással elérjük célunkat. Éreztem, hogy e falak közt társakra találok, és megtalálom „ŐT”, akit egész életemben vártam.

„Egy lesz a gondolatunk, az életünk, a célunk.”

Óvatosan körülnéztem. Az arcokat figyeltem. Hirtelen önmagam gondolatainak, érzéseinek tükörképét láttam magam előtt, egy különös, fénylő szempárban. Lehetséges, hogy egy adott időpillanatban, két különböző ember egy gondolat birtokosa legyen? Mindez megfoghatatlan volt a számomra.

Csak álltam, és úgy éreztem, mintha egy delejes fénygömb közepében lennék.

Hirtelen feleszméltem, az ünnepély véget ért. Lassan, szorosan egymás mellett lépkedve mentünk ki a teremből. Izgatottan kerestem a csillogó szempár tulajdonosát. De az arc elmosódott, agyam csak a tekintetet fogta fel.

Türelmetlenül vártam az első tanítási napot. Már vagy fél óra eltelt, de a tanár még nem érkezett meg. Csendesen beszélgettünk, ismerkedtünk egymással. Hamarosan kiderült, hogy miért kezdődött később a mi óránk. Csoportunkat mechanikusan két részre osztották. A névsort egyszerűen megfelezték. Úgy alakult a helyzet, hogy mind a két csoportbizalmi a másik csoportba került. A mi csoportunkból valakinek helyet kellett cserélnie M. Erikával, mivel ennek a csoportnak ő volt a kijelölt megbízottja. A tanár közölte ezt velünk, és önként jelentkezőre várt, de senki sem jelentkezett. Néma csendben ültünk. Körülnéztem és feltettem a kezem. Ekkor vettem csak észre a tegnapi csillogó szemű fiút, de most haragvó, vádló tekintettel nézett rám.

„Miért, miért pont te vállalod? – kérdezte tekintetével.”

(Ezen utóbbi részt 1964. 09. 16. jegyeztem le naplómba.)

KÜLÖNÖS TALÁLKOZÁS

Tükörként álltál előttem,
s pillantásod szinte belém hatolt.
Egész lényem teljes valója
tárult fel e pillanat alatt.
Múlt, jelen és jövő
egybeötvöződve gomolygott előttünk.
S mi érthetetlenül,
csodálkozva néztünk, zavartan egymásra.
Különös sejtés kerített hatalmába:
„Sorsom beteljesült!”
Az eljövendő életünk valóra vált
egy futó perc alatt.

Ott a főiskolán megtaláltam azt a különös, megfoghatatlan érzést, a szerelmet, ahogy akkor a képzeletemben élt, vagyis elválasztva mindenfajta testi kapcsolattól. Csak az érzések, a gondolatok tökéletes egysége kötött össze minket. Különös egyéniségem volt a biztosítéka, hogy a puszta racionális valóság nem léphetett be a mi világunkba. Kerestük, kutattuk egymás tekintetét. Mosolya biztató kedvességgel áradt felém. Hangja gyengéden szólt, ha ritkán szóltunk egymáshoz. Rajtam eligazodni azonban nem tudott. Mindenkivel kedves, barátságos voltam. Vele szemben azonban mindenkor félénken, visszahúzódóan viselkedtem. Amit egy–egy pillantásommal, mosolyommal adtam, azt a következő pillanatban kamatostul visszavettem, a gátlásos félénkségemből eredően.

Megjegyzés: Az évek elszálltak felettünk. Immár Ő több mint 17 éve odaát van az Égi Világban. Azonban továbbra is az Örök Egységünk valóságában Együtt létezünk.Ezt pedig teljességgel megélem a mindennapi valóságomban.

Szeretettel: Dudás Mária Csillagvirág

A FÉNYHÍD bekötése a pokol bugyraiba

Ezen esemény melyet megosztok most Veletek egy álommal kezdődött, majd a Teremtő indíttatására és útmutatásai szerint meditációban folytatódott. Ezen álmom során láttam egy férfit bemenni egy sötét alagútba. Nem ismertem fel a személyét, de tudtam, hogy fontos a számomra, mivel összetartozunk. Követtem őt az alagútba. Elérkezett egy borzalmas helyre, ahol a sátánfajzatok egy hatalmas kútszerű mély üregbe taszították be az oda érkezőket. Engem is ide akartak betaszítani, de ekkor hátrálva tiltakoztam. Közben hatalmas, igen erős, kampóba végződő vasláncok sokaságát dobálták felém, melyek a szívcsakra területén a mellkasomhoz tapadtak. Én egyre intenzívebben tépdestem le magamról e vasláncokat, majd mikor sikerült ezektől megszabadulnom rohanva távoztam e sötét, ijesztő helyről. Felébredve azonnal rákérdeztem a Teremtőre:


„Mi volt ez Atyám?”

„Az amit láttál gyermekem.”

„Vissza kell menned oda, mert dolgod, feladatod van ezzel kapcsolatosan”.

Tiltakoztam, hiszen a hely oly ijesztő volt. A Teremtő megnyugtatott és tudtomra adta, hogy mindvégig velem lesz. Továbbá ha bent maradok a Fényhídon, akkor semmi bántódásom nem lesz, de a Fényhidat be kell kötnöm e pokol bugyraiba. Ezt követően a Teremtő útmutatásait követve, vezetésével meditatív állapotban bekötöttem a Fényhidat a pokol legmélyebb részébe. Mikor elérkeztem azon helyre, ahol álmomban a pokolfajzatok az embereket betaszították a mélybe, akkor a Fényhíd általi fény hatására a pokolbéliek menekülni kezdtek, a sziklák, repedések mélyében igyekeztek elrejtőzni. Ekkor a Fényhidat bekötve a mélybe, a pokol bugyraiba, azt tapasztaltam, hogy a mélyben, mintegy sokágú barlangban, nagyon sok ember kilátástalanul szenvedett, és a legalján a fortyogó katlanba bekötöttem a Fényhidat. Ekkor a forró masszában sínylődő lelkek elkezdtek a Fényhídon felemelkedni. Ezt látva, a barlang járatokból, egyre többen és többen jöttek elő és elkezdtek belépni a Fényhídra. Végül szinte már tülekedés támadt. Ekkor jeleztem, hogy nyugodjanak meg ezen Fényhíd itt marad és mindenkor aki szabad akaratából belép a Fényhídra, biztosított a számára a felemelkedés. Ezt követően már nyugodtan, kivárták sorukat, és egymás után léptek be és emelkedtek fel a Fényhídon.

Ezen Fényhíd itt van jelenleg is a föld egész valóságában és úgy a mindennapi valóságunkban mint a pokolban szenvedőknek biztosítja a felemelkedést az Új Föld Létvalóságába. Ha szabad akaratodból belépsz a Teremtő Fényébe, a Fényhíd valóságába, akkor már Isten gondoskodik arról, hogy az adott léthelyzeteidben előre lépj és egyre intenzívebben emelkedjen rezgésszinted. Tehát félelemre semmi okunk nincs. Különben is a félelem a szeretet ellentéte. Képes vagy a félelmeidet feloldani a benned élő Krisztusi Szeretet által. Így biztonságban vagy.

Lényegében a pokol valósága itt van a mindennapi létünkben. Egy olyan létállapot, melyben az egyén lelki valóságában gátolt, elakadt állapotba kerül. Orvosi szempontból ezen állapotot pszichiátriai esetként kezelik. Azonban jelen valóságunkban a gyógyítás csupán gyógyszerek adagolásából áll. Az egyén belső lelki problémáival nem foglalkoznak. Ritka kivétel, amikor egy empatikus, együttérző pszichiáter valóban segítséget ad a páciensnek.

Továbbá a pokol legmélyebb valóságába kerültünk be a mindennapi életünkben. Jelenleg, az egész Föld valóságában, a hatalmon lévők intenzíven gerjesztik a félelmet, mert ezen félelem energiából táplálkoznak. Életellenes cselekedeteik által pedig az emberiség nagy részét alacsony rezgésszinten tartják. Sőt egyre őrültebb terveket eszelnek ki, hogy fokozzák a félelmet, a függőségi helyzetet az emberek tömegeiben.

Nos, először tisztázni szeretném a jelenlegi valóságos helyzetet. Az egyre intenzívebben beáramló Teremtői Fény hatással van mindenkire. Így a hatalmon lévők is érzékelik, hogy valami nincs rendben körülöttük. Hiába eszelnek ki örültebbnél, őrültebb terveket és ezt mintegy rákényszerítik azokra, akik erre a bennük lévő félelem miatt fogékonyak, mégsem jön be számukra a várt eredmény. Így aztán újabb megszorításokat, újabb félelem gerjesztő tetteket indítanak el. Minél jobban erőltetik ezen új és újabb helyzeteket, annál kevésbé hatásosak ezek, mivel ezzel párhuzamosan, pontosan a Teremtő Szeretetének Fényében a Felébredés és a Felemelkedés menetébe belépők száma intenzíven növekszik. Így aztán a Föld valóságában a sötétség csökken a Fény pedig hatványozottan emelkedik. Ennek következménye számukra az állandó ÉHSÉG állapota, mert a sötét energia egyre jobban visszaszorul. Ez akkor is így van, ha az emberiség nagy része még mindig alszik. Ugyanis a Fénynek hatványozottan erősebb a rezgése, az energiája, a frekvenciája, mint a sötétségnek.

Gondolj csak bele, ha egy teljesen sötét helyre beviszel egyetlen egy égő gyertyát, akkor már ott nincs teljesen sötét. Jelenleg pedig a bennünk élő Teremtői Fény, az Isteni Képmás Fénye egyre intenzívebben felragyog. Így aztán nem csoda, ha a félelemből táplálkozók egyre éhesebbek.

Másodszor pedig a tényleges helyzet az, hogy valójában a FÉNY már győzött, és egyszerűen nem lesz maradásuk azoknak, akik továbbra is a sötétségben léteznek.

Nos, itt van szerepe a FÉNYHÍD valóságának. Ez bizony, itt van, jelen van az egész Föld valóságában, hiszen ezen Fényhíd nem más, mint a Teremtő Isten Szeretetének Fénye. Szükségszerű tudomásul vennünk, hogy senki és semmi nem létezik Istenen kívül. A Teremtő mindent és mindenkit magba foglal, ugyanakkor mindenben és mindenkiben benne van, attól függetlenül, hogy ezt valaki elfogadja, megéli vagy sem. Csupán annyi a különbség, hogy az illúzió létben ezt nem ismeri fel az adott ember, vagy már annyira besötétedett, hogy már nincs jelen benne az Isteni Képmás Fénye. Ez egy igen paradox helyzet. Kérdezhetjük, hogy ebben az esetben, akiben már nincs jelen az Isteni Képmás Fénye, akkor ő hogyan létezik. Itt jön be az élet és a halál kérdése, de ez már egy külön téma. Most csak annyit jegyzek meg ezzel kapcsolatban, hogy az én meglátásom szerint, a halál állapotában van az, akiben nincs jelen az Isteni Képmás Fénye. Igen, itt vannak közöttünk, de ők már nem emberek, mivel az Isteni Lélek, és az Isteni Szellem már nincs bennük jelen. Ugyanakkor valójában az ember számára a halál nem létezik csakis az ÖRÖK ÉLET. Igen, a földi létből való távozásunk után levetjük fizikai testünk ruháját, de felöltjük magunkra a léktesti, majd a szellemtesti, spirituális testi, fénytesti ruhánkat, valóságunkat. Így az ÉLET állandó változó, újjászülető valóságában egy örökkön, örökké tartó ÉLET nyílik meg a számunkra.

Soraimat azzal zárom, hogy ha szabad akaratodnál fogva belépsz a FÉNYHÍD valóságába, tehát átadod magadat a Teremtőnek, hogy Általa, Vele, Benne beteljesedjen, kiteljesedjen az életed, akkor mindenkor Oltalom, Védelem, Áldás alatt vagy és nincs okod félni senkitől és semmitől.

HA ISTEN VELED VAN, AKKOR MOND KI VAN ELLENED?????

Szeretettel várok mindenkit a weboldalamon!

Szeretettel: Dudás Mária Csillagvirág

Szeretettel várom az érdeklődőket a weboldalamon! Elérhetősége a következő: https://hazateresakristalyfenybe.freewb.hu

hazateresakristalyfenybe.freewb.hu

Kezdőoldal

Kedves Testvéreim a Fényben!
Szeretettel köszöntelek Benneteket!

Ezen weboldalt azért hoztam létre, hogy élettapasztalataimat, gondolataimat, érzéseimet továbbadva segítsem a Teremtő Szeretetének Fényébe, a Kristályfénybe való Hazatérésünk folyamatát. 2023. év döntő jelentőségű volt az egész Föld és az egyéni életünk vonatkozásában. Így átlépve 2024. évbe megnyílt a lehetősége Földanyánknak és mindenkinek, hogy elinduljon, továbbhaladjon a Fény útján.

Forrás: https://hazateresakristalyfenybe.freewb.hu/koszonto/